tartalom megosztás
Valamikor réges-régen úgy gondoltam, elhagyom a választott szakmám. Némi töprengés után arra jutottam, a nyomdászat az a terület, ahol akad olyan munka, amit szívesen végeznék. Egy könyv külső megjelenése, hogy milyen papírra, milyen betűtipussal nyomják, hogy legyenek betördelve az illusztrációk, hogy nézzen ki a fedél, mindez igazodik-e a könyv tartalmához – igazán izgalmas feladatnak tűnt.
Akkoriban valóságos 22-es csapdája volt felnőtt fejjel másik szakmára váltani: érettségi után szakiskolába kerülni csak munkahelyi szakmai ajánlással lehetett, ám szakmai gyakorlatot szerezni szakiskolai végzettség nélkül nem lehetett. Egyetlen kínálkozó lehetőségként, egy hirdetésre válaszolva korrektornak (ld. Wikipédia) jelentkeztem a Szikra Lapnyomdába.
Emlékszem, a felvételi teszt a Népszabadság Hírek rovata volt, melynek első blokkja így kezdődött: „Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke...”. Nos, fölvettek volna, de annyira megrémített, hogy esetleg egész hátralévő életemben ehhez hasonló szövegeket fogok javítgatni, hogy inkább az eredeti szakmámnál maradtam. A nyelv iránti szeretetem azonban megmaradt.
Egyes kutatók szerint az embert nem az eszközhasználat emelte a többi faj fölé, hanem a beszéd, a nyelv kialakulása, mert ezáltal gondolkodásában megjelent a jövő idő és képessé vált rá, hogy tervezni tudjon.
Ugyanakkor számomra a nyelv egyfajta tükör, mely mélységeiben jellemzi az "őt" beszélő közösséget: a gondolkodásmódját, pillanatnyi szellemi- és mentális állapotát.
Ma, az internetes sajtó robbanásszerű térnyerésével párhuzamosan nőnek a költségcsökkentési törekvések, ami részben érthető, hiszen szűkül azok tábora, akik egy-egy lapot nyomtatott formában is megvesznek. Minek, mikor az interneten keresztül bármi elérhető? Sajnálatos módon azonban az az érzésem, hogy e költségcsökkentő törekvéseknek áldozatául estek pl. a korrektorok.
A vizuális médiában sem jobb a helyzet. A nyelvi hibák mellett egyre több vaskos tárgyi tévedéssel lehet találkozni. Úgy tűnik, a szakanyagok, fordítások szakmai lektorai ugyanúgy eltűntek. Ismerősemitől tudom, hogy manapság erre sem a televíziókban, sem a szinkronstúdiókban nem szánnak sem időt, sem pénzt.
Eredményeképp a médiatermékekben hemzsegnek a kisebb-nagyobb helyesírási-, nyelvhelyességi- és stilisztikai hibák, elírások, tárgyi tévedések. A kiadó, a felelős szerkesztő, szerkesztő, fordító, újságíró felelőssége közös: a sajtótermékekben megjelenő, filmek magyar szövegeiben olvasható, hallható hibák sokkal nagyobb befolyással bírnak, mintsem hogy egy kézlegyintéssel el lehessen intézni, mert a hiba helyesként, a tárgyi tévedés tényként épül be a köztudatba, kulturális tevékenység eredménye ez pedig nem lehet. Ahol mégis, ott nagy baj van.
Saját tapasztalatomból tudom, mennyire könnyű valamit el- vagy rosszul írni, és hogy az ember nem lehet, nem tud önmaga korrektora lenni. Ezért kell a biztos tudással rendelkező külső szem, akinek kizárólag a hibajavítás a dolga.
Bevallom, az eredeti nyitószöveg nem ez volt, bizonyos Diszkrét Homály nevű kommentelő meglepően sértett hangú hozzászólása miatt változtattam rajta. Még csak tervezgettem a leendő felületet, a formát próbálgattam, senkinek nem szóltam róla, hogy létezik.
Mindazonáltal előre megfontolásra ajánlom minden újságírónak, aki netán sértve érzi magát, ha műve megjelenik ebben blogban, sürgősen gondoljon át pár dolgot. Pl. azt, hogy szerinte mennyire fontos, hogy egy kőműves tudja, a betonba cement is kell, de elsősorban azt, mi motiválta pályaválasztását. Az írás nem lehet öncélú és az olvasó (akinek kattintásai mellesleg a fizetését kitermelik), én vagyok.
S végül: ott oldalt az a Bajnokok ligája... nos, abból maximum arra lehet következtetni, hogy mik azok a területek, amik annyira nem érdekelnek, hogy egyáltalán nem olvasok abban a tárgykörben semmit. Azt a következtetést levonni a cimkefelhőből, hogy ezek az újságok, internetes portálok, dolgos újságírók helyesírás, nyelvhelyesség vonatkozásában rosszabbak lennének a többinél, semmiképp nem lehet.
Juhász Kata
