Eredetileg ez lenne a blog címe, de valahogy sehogy sem sikerült megoldani, hogy jól látható helyen, jól értelmezhetően ott legyen. Egy barátom figyelmeztetett, hogy menü-névnek sem jó, mert a kutya sem fogja tudni, hogy mi az.
Utólag azt is be kell látnom, ha mégannyira fricskának is szántam, egyszerűen nem igaz. Nagyon is nyelvében él a nemzet, sőt, kevés dolog van, ami jobban jellemezne egy nemzetet, mint a nyelvében tükröződő gondolkodásmód és érzelmi világ.
Egykori gimnáziumi angoltanárom szerette mérhetetlenül ezt a témát. Arthur Millertől Az ügynök halálát tanultuk, abban volt egy mondat, így szólt: „Willy Loman never make a lot of money”. Azt jelenti, hogy Willy Loman sosem keresett sok pénzt. Pontosabban, ahogy az amerikai angol ezt kifejezi: sosem csinált. Finom különbség, nem is annyira a fizetést, bérszerű jövedelmet jelenti, inkább azt – egyszerűen nem tudom másképp mondani: nem volt képessége sok pénzt keresni. Nekünk nincs is erre szavunk vagy kifejezésünk, pedig a magyar nyelv szókészlete nagyon gazdag, és pl. az angol célratörő tömörségével szemben nagyon körülíró nyelv. Nos, ezen az angolórán tanultam meg, hogy a német a keresetet a verdienen szóval fejezi ki, ami egyben azt is jelenti, hogy megérdemel, megszolgál. Ha ezt a három, jövedelemszerzésre vonatkozó kifejezést egymás mellé teszem: csinál, megszolgál, keres, kénytelen vagyok megállapítani, nagyon is jellemző mindhárom népre a maga kifejezése.
Létezik egy tudományág, úgy hívják, hogy nyelvszociológia. E területen kutakodóknak ajánlom mai, egészen hétköznapi történetemet.
Bevásároltam a jövő hétre, kiálltam soromat a teli kocsival, végre fölpakolhattam a szalagra. A legrosszabb fajta vásárló állt előttem. Biztos másnak is föltűnt már, vannak emberek, akik valamiért képtelenek elkezdeni visszapakolni a kosárba a már leblokkolt árut, miközben a pénztáros beolvassa a kasszába a maradékot. Rendszerint irgalmatlan mennyiségű cuccot halmoznak föl a szalagon, valóságos Mount Everest tornyosul a pénztár utáni árugyűjtő mélyedésbenben, komótosan fizetnek, legjobb pillanataikban meg is reklamálnak valamit, üzembiztos, hogy van Super shop vagy valamilyen más pontgyűjtő kártyájuk. Mikor mindennel végeznek, akkurátus gondossággal elkezdik lebontani a hegyet. És a sor meg a pénztáros csak áll és vár és vár...
Hát egy ilyenen voltam túl.
Nem lett jókedvem ettől a közléstől, de csak annyit mondtam, hogy akkor marad. És Petőfi után szabadon, egész úton hazafelé azon gondolkodám, miért van az, hogy a legegyszerűbb, leghétköznapibb közléseinkből is zsigerből árad a hárítás, az „ő a bűnös”? Ugyanis nem én választottam olyan árut, amin nincs vonalkód, az üzlet dolgozója tett ki olyat a polcra, én a kezem ügyébe eső elsőt választottam. Mindenesetre, jó mélyen belénk van kódolva, az egyszer biztos.